Egy mondatot, az ÉN mondatomat, valakitől, még azt sem tudom kitől.
Biztosan ismeritek azt az érzést, amikor a napok, percek megszokott múlásában, hirtelen "szembejön" veled valaki, akár családtag, ismerős, vagy egy kedves idegen és mond egy mondatot, A mondatot, amitől megtorpansz, de jó érzés tölt el. Akkor megérzed, hol van a lelked és az övé.
Gondolkodtam hány ilyen mondat van az életemben, nem túl sok talán, de az utolsó kettőre emlékszem.
A legutolsó nem olyan régen jött szembe velem, a patikában vártam, hogy a megrendelt gyógyszeremet előkeresse az üvegcsék és fiolák közül a patikus. Jött a számommal, papírosommal, gyógyszeremmel és az idős hölgy rám mosolyogva (amolyan nyílt tekintettel) csak annyit mondott "de szép név: Honfi Viktória"
Aznap szépen sütött a nap. Jó illata volt a koszos városnak is. Mennyit tud jelenteni egy kis figyelem, igaz?
Az előtte lévő mondatot a nagyapám mondta, legutolsó találkozásunkkor. A gyerekekről beszélgettünk, aztán a felmenőkről, ki-kire hasonlít, mit örökölt... Lehet, hogy sokszor nem is hálás téma. Szinte félve kérdeztem meg a nagyapám, hogy Mondja! Én kire?
Rám emelte tekintetét (mert ő mindig csak maga elé nézve mesél), nagyon öregnek láttam. Hallgatott, aztán annyit mondott, ki nem mondva a mondat elejét, de értve: Kulimár fajta vagy, "...de a szíved az apádé".
Talán nem is a mondat volt jelentős, hanem az a szomorú végigmérés, aztán az ahogy rólam mondta, hogy rólam mondta. Ritkán tesz ilyet.
Várom a mondatom, lehet idegen is, csak lendítsen már rajtam. Hol van az én történetem mellékszereplője?
Ugye, ismerős ez nektek is?
