Töltött káposzta

Bp - Vasárnap dél - mobiltelefon:
Én: Szia Anya!
Anya: Szia! Mondjad! (suttogva)
Én: Baj van? (megrévülve, félig nem is érdekes már, hogy miért hívtam - bár azért hívtam, hogy elújságoljam, legkisebb unokája (Soma) katarzisba esett a Mazsola bábszínház után, ami sírásban nyilvánult meg)
Anya: Kórházban vagyunk, nagyi rosszul lett!
Én: Úristen! Mi történt?
Anya: Begörcsölt, behozták a mentők. Nem tudjuk.
Én: Majd hívj, ha beszéltetek orvossal.

Vasárnap 13 óra körül - mobiltelefon:
Én: Szia Anya!
Anya: Szia! Jobban van, vesekőre gyanakodnak, de még az őrzőben van, nem láttuk.
Nagyon rosszul volt, a mentősök alig tudtak vért venni tőle! Eldurrant a vénája, dőlt a vér, apád fogta le, annyira dobálta magát a görcsök miatt.
(teljesen elsápadok, elképzelem a jelenetet)
Valószínűleg ma kihozhatjuk, de még az infúlzió csöpög.
Én: Vigyázzatok magatokra! Majd később hívlak.

Vasárnap 16 óra körül - mobiltelefon:
Én: Szia nagyi! Jaj, hát mi van veled? (sajnálkozva, szomorúan)
Nagyi: Óh, már nagyon jól érzem magam! Nem tudom mi volt abban a koktélben, de három üveggel is kaptam. Hívtam nagyapádat táncolni, de nem jön! (nevet, kacarászik, én meresztem a szemem, talán halucinál.)
Én: Hol vagy?
Nagyi: Már itthon. Anyádék hazahoztak. Nagyon aranyosak voltak, apád fogta végig a fejem, anyád szegény takarította fel a sok vért, pedig tudod, hogy nem bírja! Hát képzeld el kislányom, köveim vannak, és meszesek az ereim, ezért durrant el a vénám, szóval már építkezhetnénk, csak a telek hiányzik. (megint nevet, nem hiszek a fülemnek)
Nagyi: Csak azt bánom, hogy most csak kiflit ehetek, pedig milyen finom töltött káposztát csináltam ebédre!

Ma, azaz hétfő 12 óra - telefon:
Részlet:
Én: Na és beszéltetek azóta nagyiékkal? Voltak ma urológián?
Anya: Persze, nem láttak egyetlen követ sem. (sokatmondó csend)
Én: De hát akkor hol vannak? (csodálkozom)
Anya: Szerintem nem is voltak. (újabb sokatmondó csönd)
Én: Hát akkor mitől voltak ekkora fájdalmai?
Anya: BETÖLTÖTTKÁPOSZTÁZOTT! Tudod kislányom, hogy az epések nem ehetik, Ő meg ette... (röhögök, nyerítek, aztán már az Anyukám is röhög és nyerít)
Én: Szép kis vasárnapotok volt akkor! (és röhögök, röhögök, ahogy már nem illene, mert a nagyi mégiscsak 80 felé közeledik!)
Anya: Mindenesetre elhoztuk a maradék káposztát. (és újabb röhögőgörcs)

Na hát kedves olvasók, ma nem tudom, hányszor röhögtem el ezen magam, amikor eszembe jutott ez a sztori, de biztosan sokszor. :)