Mert egy kis mozgás mindenkinek kell.

Két heti depi, nyűgösködés és semmihez sincs kedvem hangulat után, hétvégén döntést hoztam: tornázni kezdek!
Persze most kitörölhetném ezt a mondatot, mert már a befőttes üvegben lévő újévi fogadalmakban is szerepel az tőlem, hogy jövőre legalább hetente kétszer testedzek, így a döntés nem is hétvégén született.

Na szóval, merthogy mozogni kell, az amúgy már kipróbált és nagyon szép, tiszta, rendes pláne közeli játszóházban tegnap beneveztük a kétévesemmel egy baba-mama torna foglalkozásra, ami inkább mama torna lett.
Hogy ne legyen ill. legyek túl ciki, elhívtam tesómat is, na meg a 3 és fél hónapos Andrist is. Lelkesek is voltak, mindketten. Ott találkoztunk, na de ez lényegtelen.

Megérkezett az aerobic tréner, amúgy gyógytornász hölgy.
Ácsorgott, méregetett minket, meg a fiúkat, mit is lehetne velünk kezdeni?
Kérdezi, hogy mikor mozogtunk utoljára, mondom én, hogy a húgom 1 évvel ezelőttig rendszeresen aerobicozott, én kb. 3 éve nem mozogtam szervezetten, csak szervezetlenül, azaz rohangáltam a gyerekem után, néha-néha egy kis táncolás otthon, ha megszállt az ihlet, merthogy (és itt kihúztam magam) 11 évig balettoztunk, én is, tesóm is.
A válasz az volt, hogy jó, akkor megnézi, hogy mit bírunk, csak úgy lazán! Erre a mondattöredékre felhívom a figyelmet, sose higgyjétek el, ha egy fiatal, csinos, nem anyuka alkatú lány ezt mondja!

Tesóm jelentette, hogy átöltözik. Mivel én, akkor még rutinosnak gondolva magam, melegítő alsóba és egy otthoni pólóba mentem, így vigyáztam a gyerekekre az otthonkás cuccaimban.
Amikor kilibbent a húgocskám, talpig fitness lady rucijában, már éreztem rossz lóra tettem, hogy majd így nem lesz ciki :)

Na a lényeg a lényeg: a fiam és a keresztfiam pontosan 32 perc, 56 másodpercig bírta, ami szuper teljesítmény tőlük.
Igaz közben Andris egy liter nyál kifolyatásán volt túl, Soma pedig kb. 2x majdnem eltörte a padlón támaszkodó ujjainkat a járgányával, amiben ült, de sebaj.
Az elején nem tudtam felejteni a balettos mozdulatokat (nyújtás, kézfej stb.), aztán totál elfelejtettem már állni is a lábamon!
Az utolsó 10 perc folyamatos grimaszolással telt az erőlködéstől. Féltem, ilyen képpel megyek haza. Ömlött rólam a víz, a vállaimat már nem tudtam eredeti testhelyzetbe engedni a gumikötél okozta megerőltetéstől. A lábaim egyenként voltak 50 kilósak. De hazaértünk.

Az esti telefon részleteit még leírom:
Én: Szia tesóm! Hogy vagy?
Tesóm: Jól, fáradtan, nyűgös volt ma Andris.
Én: Az nem jó. Figyi! Most fürödtem meg, de már a karom nem bírtam felemelni a mosakodáshoz (vinnyogok a hatás kedvéért) tuti hogy holnap a fakanalat se bírom kézbe venni.
Tesóm: Én is érzem, hogy izomlázam lesz. (röhög)

A folytatás: Éjjel nyögés nélkül nem tudtam megfordulni!
Reggel nem bírtam felülni, csak lepöndörödni az ágyról. Komoly gondot jelentett a mikrohullámú ajtajának kinyitása a polcon! A lábaim nem hajlottak!
A hátam úgy fáj, mintha kétoldali tüdőgyulladásom lenne!

És mert nem vagyok normális, kitaláltam, hogy sütök egy tepsi kolbászos kiflit, mert az milyen finom! Aha, finom lenne, ha be tudtam volna rendesen dagasztani a tésztát a kezeimmel, amit talán soha többé nem fogok használni! Szóval most várom a csodát, hogy mégis megkeljen a tésztám :) :) :)